a gyereke határozottan ragaszkodnak mindenhez. Ha talál az áruházban a gyerek egy randa plüssst, ami ráadásul már a bevásárlókocsiba is alig fér be, feltétlen kettőt vegyél, különben alhatsz a tökvizes cucc mellett, amit frissiben kimostál valami baleset folytán, gondosan törülközőbe csavartál. A gyerek nem is lesz vizes, a vesemedencegyulladásodat meg majd kikezeled.

Amúgy meg úgyis abba a babatakaróba lesz szerelmes a beste, amit az első gyerek is már úgy örökölt az akkoriában tizenéves, távolról hazatelepült rokonoktól. Így aztán a legjobb esetben sem tudod csereszabatosan pótolni, hagyod, hogy cipelje magával mindenhova, büdösen, koszosan. És ne hidd, hogy kinövi. Kinövi a cipőjét, a pelust, az óvodáskort, de azt a randa rongyot még mindig csak akkor tudod kimosni, ha elfelejti magával vinni a háromnapos osztálykirándulásra. És undorral szimatolja visszaérkezve, mert szerinte valami szagja van. Aha, tisztaság szaga.

Ne olvasd fel a zöld disznó című mesét, ha utálod. Dugd el a könyvet, még jobb, ha elajándékozod. Különben mesélheted heteken át, és az lesz az örök kedvence.

És ne engedj az elveidből. Ha az emeleten enni nem lehet, akkor se engedd, hogy felvigyen némi nassolnivalót, ha különben a földszinten tönkretenné a tizenkét évvel idősebb nővére buliját. Bármit is ígért, szétszórja a morzsát. És másnap reggel azonnal újrakezdi, már magának csomagolva a koktélparadicsomot a muffinhoz. Te meg sikálhatsz órákon át.

Nekem elhiheted, erről szól az életem.

ami ugye jár(na) mindenkinek, ha nem is itt, de a korlátlan lehetőségek hazájában. Rendben is van ez, mindig nézem a gyerekeket a tavaszi fesztiválon az iskolában, ahol m. egmutathatják, amit tudnak, vagy amit akarnak, ahol hastáncolhat a testsúlyát illetően kihívásokkal küszködő, és zsonglőrködhet, aki úgy gondolja, akár labdákkal, akár szavakkal, enm is beszélve a hangjegyekről, legfeljebb leesik, oszt jónapot, attól még adott a színpad, a lámpa, a zene. tisztára, mint a nagyoknak.

Hanem aztán lecsengenek a fiatal évek, és ha valaki nagyon odatenné magát, milyen lehetőségei maradnak? jelentkezhet a VVvillába, vagy hogy is hívják, de szerintem ott már messze nem tizenötpercre szól a hírnév, és talán nem is egészséges ember, aki még ezt a macerát bevállalja. Legalábbis mire kifelé jön, már biztos van mit tenniük vele a dilidokiknak. Meg miféle élet is az, egy akváriumban. Még a ráját is megviseli, pedig azt hiszem, az ő érzelmi élete általában az emberénél jóval kevésbé árnyalt.

Aztán van a megsztár, és az összes alfaja, xszel, vagy anélkül. Hogy ki az a kb. tíz szerencsés, akinek a napja is épp jól alakult, hangja is akad, és látnak benne valamit, na meg persze az élete is abban a stádiumban van, hogy kiszállhat pár hónapra, hogy felszálljon erre a sebesen robogó "zenevonat"ra. És akkor lesz miről mesélnie az unokáinak, vagy tényleg lesz belőle valaki.

és mi van azzal, aki énekelni nem tud? Esetleg mondhat mesét a másik ,tehetségkutatóban, vagy táncolhat is. Ha jól főz ÉS tehetségesen fotóz, lehet gasztroblogger, a mázlisták még szakácskönyvet is kihozhatnak, bár nem tudom, ki az aki ilyen művekre költ, mikor ott a goggle, és a recept mellett elég sok a valódi információ a kommentekben. Ha sok a negatív, keressen az ember új receptet.

Aztán a magamfajta írásfüggőnek ott a goldenblog, meg még nagyobb mázlisták, mint Lafie macsek megjelennek könyvben, lustanyu meg egyenesen újságíró lett, a blogja révén.

Másoknak meg maradnak a lepottyantós vetélkedők :) Nem is beszélve a honfoglalóról, ahol igazán kellemes az elsöprő győzelem. Pech, ha a következő csata meg az ellefélé. De a sok kis diadalból összejön az a vágyott tizenöt perc. :)

a gyerek belinkelte a fészbukon, hogy nem illendő dolog pl. kitenni a honfoglaló eredményét, a költözést, a gyerek fogának a növekedését, mert ugyan már kit érdekel?

Na persze, emlékszem gyerekkoromban, mikor telefonálás címén rendes helyi tájékozódási futóversenyeken vettem részt, zsebemben egy nagymarék apróval, és ha végre találtam egy működő készüléket, azon tuti lógott már valaki, én meg kint igyekeztem valamivel elütni az időt, és nem hallani, hogy jaj, de hiányzol, és ötkor moszkvatér. Papa  a meg csak röhögött, később , mikor már volt otthon is egy csini zöld röghözkötött készülék, akkor meg anyázott, hogy soha nem lehet minket elérni, mert mit tudunk annyit lógni rajta, még a fülünkhöz nő. És elmesélte mennyit szórakoztak azon a kollegán, aki Németországban félóránként hívta a feleségét, Henkókám, ettem már, Henkókám ittam már. És aztán lett belőle szállóige, hogy Henkókám, kakitam.

És mainapság meg. Hát megy az ember a villamoson, és hallja, hogy csörög, nem is egy, és követhetővé válik, hogy ki terhes, ki vállalja, és ki az, akit elhagytak, kirúgtak, átengedtek, átneveltek. Millió coming out, mint anno Henkókámnak, bár akkor csak egy nagyothalló asszony, és egy szokatlanul beszédes férj volt a móka tárgya, ma már ott a mobil mindenhol, a mobilon a net, a fész. Ha bármi történik készül a fotó, jönnek a beszédes, rövidített sorok. És ott az első csók, az ölelés, a gépbe bámuló jóbarátok, majd tíz perc (vagy nap) múlva az örök harag is.

És lájkoljatok, meg szeressetek, érdekes vagyok, idesüssetek.

Mondjuk kivagyiság ez a nyilvánosan naplózás is. Azt hiszem azért tanultam meg németül rendesen, hogy a kis otthoni határidőnaplóba rótt soraimból jóanyám ne értesüljön már annyi mindenről. Hogy legyen magáméletem. Most meg itt töprengek, és idegenekkel próbálom megértetni, hogy nem mondhatom el senkinek, hát gyertek, és elmondom mindenkinek. Mert bár a pszichológus is naplóírást javasol a lelki egészségért, nem hiszem, hogy ezt a címoldalra vele jellegűt gondolja. Nekem ugyanakkor fontos. Megbeszélni. Magammal, és Veled, mert te másként látod. És talán ha beszélsz hozzám, együtt  valami új lehetőséget találunk, és újra lefolyik a mosogató, és talán elalszik a gyerek, vagy ha mégsem, legalább engem nem ráz meg, hogy csak az enyém ilyen bitang.

Mindettől függetlenül azért vigyázni kell. Mert bár akkor születik és hal meg valaki, ha hírt hallunk róla, legalábbis számunkra. Azért nem hiszem, hogy gyilkosság volna bárkit is az ismerősök közül törölni. És bár jó a fényképező, nem biztos, hogy rögzíteni kell egy adott pillanatot. Inkább megélni.

de ez a vetélkedő mindent áthat. Mert szép, szép, hogy némi emilezés árán, vagy csak úgy saját magam révén benne vagyok a listában, de mo, st meg készülni kell. Először is, a képernyő kövérít, így küzdehetk kedvemre a tornával meg a fogyóval, de legalább a motiváció erős és közvetlen. Nem mindegy, hogyan tűnök e a süllyesztőben, például nem kéne túl nagy port felverni. :)

Aztán meg a hangulatom... klimaxos, na. Ha aznap este csak sok kérdés után hullottam volna el, pláne ha nyerésre álltam, a szakrálisan megtekintett tévéműsorban, akkor szépnek látom a világot, boldogan honfoglalózom, vagy ünneplem valami mással, hogy jó vagyok. de ha vesztésre állok, elképzelem, hogy a homlokomon azzal a felirattal mászkálok majd hétszámra, hogy ezt sem tudta, hogy Budapest folyója a Duna, vagy hogy a sajtburgerben sajt van, hogy összesúgnak mögöttem a játszótéren... más kérdés, hogy nemigen járok játszótérre... úgyhogy talán ez a veszély nem is annyira fenyeget.

Közben Péntek ovista lett, így heti három délelőtt nem kell minden érzékszervemmel rá koncentrálnom, így Szombat is egyre jobban beszél, és egyre nagyobb teret követel magának. A lakásban függőlegesen(éljen a sámli) , a kertben vízszintesen terjeszkedik, mindkét változat életveszélyes, így nem unatkozom.

Az iskolások bizonyítványa nagyon rendben van. Kedd pedig levizsgázott történelemből, és bár folyamatosan azzal érvel, hogy lemaradt minden tantárgyból, mert az anyja fontos médiszereplése miatt lógott az iskolából (jelzem, a szereplés ugye még meg sem történt, a lógás ellien pedig nem tiltakozott), ötöst kapott. És büszke vagyok rá, nagyon ügyesen és kitartóan készült.

ezek vannak.

mert aki mer az nyer?

Mondjuk a nyereség még messze nem garantált, de a mélypont legmélyén az íráshoz nyúltam. Ez az én vegyi fegyverem. És megkérdeztem a miértet. A jelentkezős emil címen, meg egy másikon, amin a szerkesztőket lehet macerálni, gondolom, ha valakinek nem szimpatikus a kérdés, a válasz, vagy bármi. És aztán telt-múlt az idő már épp ott tartottam, hogy mint rendes oknyomozó riporter teszek egy újabb kísérletet, lánykori néven, új emil címmel, meg a gyerek telefonszámával, a castingra meg felteszek egy szemüveget, vagy rózsaszínre festem a hajam, vagy... kb. idáig jutottam a tervezéssel, mikor csörgött a mobilom. (épp meglepetés party zajlott nálunk, kb. 12 tizenéves vigyorgott büszkén az ünnepeltre, akit jól megleptek, én meg addigra már kijöttem a sokkból, mert emlékeztem, hogy buli lesz, csak arra nem, hogy ezen a héten, de mindegy, egy anya legyen rugalmas, a kaját rájuk bíztam, vettem nekik három tante fanny leveles élsztőst, virslit, sajtot meg pizzakrémet. Jelzem, ügyesen megcsinálták, és el is tüntették az egészet)

A zaj a tetőfokán, így a mínusz két fokban nem fáztam, mikor a kedves hölgy, aki a próbajátékot vezette bemutatkozott. És elnézést kért, hogy nem érti, hisz ő a legmagasabb minősítéssel továbbküldött. az emilem meg a szerkesztőhöz került, és ő sem érti, mert a papíron ez meg az van a nevem mellett. És mennyire sajnálják, hogy nekem ez két napig kellemetlen érzés lehetett. És hogy elmennék-e azért?

Nem vagyok valami nagy jellem, mert azonnal igent mondtam (különben mi a frásznak jelentkeztem volna, cuccoltam volna oda immár kétszer, és írtam volna - a különben igen jól sikerült :) - emaileket. )

hah, ez aztán megadatott. És tényleg, a címlapon előkelősködni, és ilyen rengeteg kedves, meg bíztató, meg informatív (köszi, trebits, te igazi :) ) valami hallatlanul ego simogató. És közben volt időm elgondolkodni, hogy miről is van szó. Azt hiszem, arról a bizonyos tizenöt percről, amiről Amerikában a lehetőségek hazájában beszélnek. Ami mindenkinek jár, és akinek meg nem, az fogja a fegyvert, és lepuffantja John Lennont, vagy Kennedyt, indulat nélkül, csak hogy benne legyen a hírekben. A médiumokban. Nem újkeletű ez a vakargatni-való az emberiség számára. Az ősapa is hazahozta az ősbölényt, majd az ősasszonyok meg az ősgyerekek ujjongtak, kiabáltak, táncot lejtettek. Akkor is, ha a bölény egy vén marha volt, amit aztán száz évig sütögettek, és végül jól belaktak bogyókkal meg gyökerekkel. És a nőnek is megadatott. Az esküvőjén, a beavatásnál, szülésnél.

Mainapság meg, megszüli az anya a gyereket, és hopp márléphet is be mögé. Mennyit ettünk? Kérdi a csecsmősnővér, és az anya, mintegy az áldozatal egylényegűvé válva, szinkrontolmácsként számol be grammokról, pelenkatartalomról, majd később, hogy már fogunk is van (naná, még szép, gáz lenne, ha nem lenne), meg eszünk, prüszkölünk, élünk. És a gyerek átveszi az rémuralmat a nő felett, aki immár csakegyanya. És nagyon, de nagyon nehéz ebben a szerepben valaki másnak is lenni. Azaz muszáj még háztartási menedzsernek, valamiféle munkaerőnek, asszonynak, feleségnek. És az ember lánya egy szép napon arra ébred, hogy csak nézi azt a sok arcot a tükörben, és nem találja önmagát. És akkor hajat, futni kezd, hogy maratonig meg se álljon, fogyózik, vagy plasztikáztat. Vagy elmegy egy válogatásra. Jelzem elég igazságtalan az élet, mert pl. az én esetemben a Megasztár féle produkciók eleve ki vannak zárva. Lévén dalolni kellene. De nekem meg itt ez a csodálatos webes napló. Amit ennyien elolvastatok. És most hízik a májam.

Kétségbeesett emilekkel bombáznád az adott céget, hogy mondjék már meg a miértet? (esélytelen, diszkrimináció írásban??? megagáz)

jelentkezni a gyerek emiljéről, mobilszámával lánykori néven? (mindegy bizonyítandó, hogy jóóó vagyok, és nem beszélni a hat gyerekről... csak azértis)

vagy hagyni az egészet, az élet megy tovább...

, mert bevallom, megtettem. Ugye a nagy klasszikus a viccben úgy fogalmaz, hogy legalább egy szelvényt vegyél, ne csak kérincsélj. Így történt, hogy kitöltöttem egy netes formulárt, miszerint nem vagyok túl 50 éven, kb. 100 kilón, és még kitdujamin, és igen, szeretnék játszani a vetélkedőben, ahol aki eltolja, lepottyan, mint érett körte. Aztán másnap erősen felzaklatott, mikor épp a töksötét iskolaudvaron ballagtam az edzésre, már megint húsz perccel a vége előtt, ez ilyen sosem akkor ér véget, mikor várod jellegű dolog, amit a sötétben és a hidegben nem kedvelek annyira, de a gyerek meg szeret focizni, és addig sem a nappalot építik le (három fickó mellett épp számba vettük, hogy építhetnénk egy gumiszobát-tornatermet-dühöngőt. DE komolyan. Szombaton jeges északi szélben, mínusz két fokban négy órán át gyalogoltak, megmászták a helyi hegyet. És estére már megint az ikeás óriás cipőkanalakkal játszották a teremfocit. Én nem tudom, honnan veszik az energiát, nekem addigra már magam elé meredni is fárasztó volt. Természetesen ettől még képes voltam a csillárra felhajított párnát levadászni, a vacsorát az asztalra tenni, mindenkit tisztára sikálni, lefegyverezni (körömvágás), mesélni, majd mikor végre hortyogtak éjszakába nyúlóan honfoglalózni, mondván én így készülök... de ne lóugrásban meséljek már)

Szóval szólt a mobilom, és megérdeklődte egy meleg barna hang, hogy tudom-e, ki írta a Toldyt, és hány megyéje van kis hazánknak, amjd felvetett, hogy összefuthatnánk élőben is, ha tényleg vetélkedhetnékem van. A randi neve Casting. Vao. Kicsi vagyok én ehhez, gondoltam, de állok elébe. És másnap két gyerekkel nekivágtam. És hah, a bemutatkozáson jó voltam, mert bár 12ből öt embert hazaküldtek, én mehettem tesztet írni, és még rólam másoltak. :) Jelentem bejutottam. És hirtelen őrült méreteket öltött az egom. Pl. este el sem mosogattam, de a reggel azért más fényben láttat dolgokat, és mint tudjátok, a lefolyó is jobban van már, így visszatértem a hétköznapokba, é egész rendes anyuka voltam. De éjszaka keményen készültem, és hogy a sok év alatt eltárolt információhalmazt kicsit felfrissítsem, meg a neuronjaim között létrehozzak valami kapcsolatot, hát nyomtam orrba-szájba a honfoglalót. És boldog voltam, ha elsöprőn és fölényesen nyertem, és újrakezdtem, ha nem. Na és persze tévézni is kellett, amit a kicsik nem vettek jó néven, de most nem érdekelt, el voltam szánva, hogy én felállok oda a körbe.

És eljött a második menet, és időben oda is értem, és elmondtam, hogy kiflée és miféle vagyok. És lenyomtam becsülettel a próbajátékot, és vltak nálam jobbak, de gyengébbek is. És akkor a hölgy elment, és visszajött, és felolvasott, és nem szerepelt a listán a nevem. És hiába mondtam, hogy csak játék, hát beleszakadt a szívem. Mert volt ez a két nap, a kirándulás a mindennapok taposómalmából a remény országába, hiába mondta anyám, hogy az án súlyommal, hiába tiltakozott Csütörtök, hogy ne menjek, mert még leesek, és egyáltalán. Valahogy jó volt magamnak lenni. nem anyának, hanem esélyesnek. És tudom, hogy jól feleltem. És nem értem, miért tettek parkolópályára. Miért tépték ketté a lottószelvényem. A lényeg, hogy bár persze, mint a főnix, mindjárt újra feltámadok. De most elterültem a béka segge alatt. És nem azért, mert nem nyertem. Sőt, nem azért mert nem szerepltem a nagy médiában. Az fáj, hogy nem sikerült megugrani. Hogy már nem vagyok elég jó még oda sem.

És hiába ordítanék, hogy diszkrimináció, értem én, hogy nem kockáztathatják, hogy nem megyek időben, mert beteg a sokból valamelyik. Vagy szülői. Vagy szoptatni kell. de akkor miért nem volt kérdés a nyomtatványban, és miért nem mondhattam én, hogy kösz, de nem?

Vagy megint a férjnek lett igaza, aki azt mondta, feltűnési viszketegségben szenvedek. És mit akarok én, mikor itt rumli van, meg az ebéd is csak két fogás, inkább menjek, és mosogassak el.

mikor minden a testváladékokról szól. És mire kibogozos mondjuk a szoptatás rögös ösvényeit, és talán aludnál végre, a másik kölök benyalja a hányós fosós becenévre hallgatót, pedig az ilyen vírusok szerintem csak nyáron legálisak, de nem, terjednek most is, mert vagy nincs elég hideg, vagy nincs elég fény,és depressziósak leszünk, és gyengül az immunrendszerünk, vagy aki benne van, és közben mások után is takarít, az depresszóba esik, és meggyengül, és benyalja a torokfájós, taknyolós verziót.  És már rázathatja is magát a hideggel. aztán meg beszökik a macska, és a zűrzavar közepén senki nem veszi észre, bent is alszik. És mivel ki kellene mennie, de nincs senki, aki segíthetne... felmosásba és domestosba fullad a reggel.

Na és mindez semmi, mert a sok érezelem és indulat, a baktériumok, a vírusok, a kommunikáció, az elfojtás, leképeződik a háztartásra, és most nem arra gondolok, hogy sosem ér véget a mosogatás, takarítás, mert nem kérdés, hogy némi képzavarral Sziszifusz küzd Augiász istállójával, de ki tudja miért, fogja magát a cső, a mosgató alatt, mi aztán végigvezet a nappalin, egész a zongoráig, hogy ott a falban aztán a méretesebb mindent-elnyelő csatornacsővé váljon, szóval a lefolyó azt mondja, én többet nem nyelek. És nyekk. Jön az, hogy a mosgatólét hordjuk a malacoknak fürdőbe, mert a fajansz elnyel mindent. Nyeli is, úgy egy hónapon át, közben lemennek a sokfogásos ünnepek sütéssel, nagytakarítással, és lavórhurcolással, mint nagyanyáink idején, bár egyszer tesz a férj egy kísérletet, előhúzza a csőgörényt, és be is tuszakolja, de a vacak kis kínai izé hogy is mondjam, hát szärt sem ér.. És folyik tovább a mosogatólé hurcolás, egy lelkes egyéves kíséretében, aki lelkesen segít, és minden mást is elhelyez a kagylóban, és az anyja többnyire időben lép. de nem mindig. És beüt a krach, a nagy Dugulás 26. napján immár a wc sem lefelé folyik. És megáll a cucc. És mivel a tartály már vagy egy éve gyengélkedik, ha valaki nem elég gyengéd hozzá, hát csak rí, és a kagylóba könnyezik, a dugulás meg nem enged, így telítődik, majd egy végigbámult tévés vetélkedő után 8erről mesélek még majd egyszer), arra érkezünk, hogy a lé bokáig ér. Marad a lapát, meg a márcsakezhiányzott, és a hálaadás, hogy ami elöntött tisszta víz.

Másnap aztán valaki megfeledkezik magáról, és rendeltetésszerűen használja a mellékhelységet (ami amúgy már nem is használható semmire). És a végeredmény... szóval szilárd. És elborul az agyam, és lemegyek a férjhez, és molndom neki dévajul, hogy én kihívom a szakembert, akinek hatalmas és erős, és motorral meghajtott csőgörénye van, hogy dugja be mindkét problémás lyukba. Vagy dugjuk be mi az új, immár magyar minőségű, és extra hosszú szerszámunkat. de ő leint, hogy lefolyik az, a mosogatónál várják (egy tányér leöblítése után 15 percig tart a teljes ürülés), a wcben meg pumpáljak, ha megtalálom a célszerszámot. És elszántan nekiesek, és pont addig bírom józanul, míg az immár egynemű, de borzasztóan gusztustalan cucc kishíján szemen lő. Sztrájk, pumpáljon, akinek két anyja van. Férj komolyan vesz, és érzi, hogy ez már válóok, és másnap öt perc alatt kihorgássza a wc papír gurigát, immár jó mélyről. De hurrá, büszkén jelenti, hogy megcsinálta. És ssemmiféle ígérettel nem lehet rávenni, hogy járjon el a mosogató érdekében is, hisz már kétszer megpróbálta, és különben is én tehetek róla. de megcsinálja majd. Holnap. De jó is lenne hinni neki.

Mert arról is szólnak a szólamok, hogy inkább menj és dolgozz (különösen, ha van munkahelyed, ahol alkalmaznak gyerekkel, és ez nem kerül többe neked bébiszitterrel, aki elhozza, ha nem érnél oda, és aki otthon marad, ha beteg a gyerek, meg magán intézménnyel, ahol akad hely, meg, meg meg...) , és akkor teljesértékű életet élhetsz (tisztára, mint a hántolatlan gabona... mert azért itt is van malom is, ami taposó, és őrlés is, jó esetben az előző intézményben, és nem két kő között, ja, és jó ha csak egy malomban..) , és munka után, miközben a holtfáradt gyerek nyíg, hogy inkább haza, vagy játszóra, de te cipeled hősiesen , hogy a bolt után cipelhesd a vacsorának valót is, aztán beraksz egy adag mosást, és letörlöd a port, ahol már nagyon muszáj, és enni is adsz, meg minden, akkor valahol közben majd minőségi időt töltötök együtt, ami nagyon hasznos, éseredményes, ésérzelmileg is kielégítő. Mondjuk talán a mese lehet ez, ha nem alszol el közben. Vagy nálam, aki nem is járok dolgozni, sokkal jobban gazdálkodsz energiával és idővel.

de mostanában észreveszem, hogy a srácok igenis igényelnek magánidőt. És hihetetlen intelligensen meg is szervezik maguknak. Mondjuk egy ilyen kaotikus anya mellett nem is árt némi rendszer. És azon vettem észre magam, hogy minap Szerdával sütöttünk zsemlét. Ok, Szombat a hátamon, Péntek a lábam alatt, és elcsórt egy kis tésztát, és markolózott a liszttel, de a főszerep nem az övé volt, hanem Szerdáé, a cipósütőé. És jó volt megengendi neki a karácsonyfadísz szivecskék hímezgetését is, este, mikor a kisebbek már mind aludtak, és amikor beszálltak a nagyok is. Vihogva, filmet nézve. Aztán Szombat, aki mindig ott van, de csak úgy velünk.. kidolgozta, hogy fürdés után, lettlégyen bármilyen álmos, ő bizony játszik velem az ágyban. És énekelni kell neki. Meg mondókázni. Míg a fiúk (waldorférzékenyek ugorjanak) a minimaxon esti mesét néznek. A lányok is jönnek, ki leckével, ki csak úgy. És azt vettem észre, hogy jó néha a csökkentett létszámú program, de igazán azt értékelik, ha a többiek jelenlétében szentelem a teljes figyelmemet csak nekik. Csütörtök pl. a logopédiai és iskolaelőkészítő gyakorlatokat szereti játszani este, fekvés után.

És azt hiszem, nekem is van időm, ami csak az enyém. Lopott átolvasott, blognak, netnek szentelt percek. És jó az esti séta is a sötétben, egy-egy film a nagyokkal, pár békés perc a férjjel. És persze bírnék zumbázni, jógázni, vagy karaokizni félrészegen (na jó, utóbbira nem is vágyom, inkább egy jó táncházra, de ahhoz nem csak zene, partner is kellene. Aztán tanulni angolt, meg pszichológiát, bejárni a caminot.. lennének ötleteim. de azt hiszem, azért mert már tudok arra is vágyni, ami itt és most megadatik. Lassan felnőttem, vagy öregszem?

Ha az ember babés fórumokat, babás magazinokat, babás akármicsodákat olvas, beleszalad ebbe a címszóba, és nem is kell hosszan keresnie. És akkor jól megnyugszik, hogy az a kis cukorfalat tulajdonképpen egyszerűen címkézhető probléma, ha anyagilag megteheti, segítséget is keres, pszichológus, játszóklub, éneklős munkaközösség... de vajon erről van szó? Vagy arról, hogy állatira eltoltuk az életünket, és gyakorlatilag minden baba többemberes lenne, egy közösségben születne, ahol valakinek mindig lenne ideje ringatni a fenekét, mert a nagyi unja már a kosárfonást, és kikapcsolódásként sétál egyet a deddel, vagy a kamaszlányok, vagy a vénlányok a faluban, vagy az agglegény nagybácsik, akinek mély hangja és mókás szakálla van, és mivel úgyis másnapos, hát kb. pont egy fordulatszámon pörög egy épp a hasrafordulás művészetével kísérletező babával, akinek a sebessége lássuk be, még éppen követhető. És míg a rokonok és üzletfelek elszórakoztatják a gyereket, az anyának is jut ideje kimosni a szennyes a folyóban, bogyókat gyűjteni, kozmetikushoz, vagy szimplán a sarki zöldségeshez beugrani, a büfi-bukás-pelus kérdéstől vaéami nagyon távolálló dologról néhány frissítő benyomást gyűjteni, és a dedhet szaporán visszarohanni, mert hirtelen hihetetlen módon hiányzik az a jó puha kis csomag, az a meghitt babaillat. És mindenki jól jár.

De ha a mama maga van, és álló nap a mosogató csapjához idézi a szónoklatot, miközben a frusztrált mama elégedetlen babája a háttérben nem éppen megnyugtatóan dalol, jön az apa, akit a mama rém irigyel a felnőtt kapcsolatokért, és bingó, féltékeny is, mert a férfi messze jár, városban, házak között, ahol emberek járnak, ruhákban, nem kinyúlt macinaciban, enyhén savanykás anyatejszagban, és jaj, azok a nőstények még kísértenek is... és a papa is féltékeny, mert a mamán nincs a család eltartásának nyomasztó terhe, és otthon lehet, nincs dresscode, meg meating, meg főnök, és szabadon csetelhet, vagy moshat.. és az anya már nyomja is az üvöltöző dedet az apja kezébe, hogy te csináltad, hát hallgasd.. és nincs béke. És tudományosan megállapítást nyer, hogy a gyerek hiperaktív, vagy többemberes. Pedig szegény csak normál csordaéletre vágyna. Valamiféle törzsi közösségre, ahol valakinek mindig van egy mosolya.

És hah, aztán vannak az olyan gyerekek, mint aki most , ezen az éji órán épp itt ül mellettem, édesen mesél, játszik egy karácsonyi füzérrel, meg egy csúzlival. Aki valóban többemberes. De nem is szereti ha sokan vannak körülötte. Beéri eggyel, de az legyen ezer százalékban jelen. És huszonnégy órában... mondom én, hogy jó nekem.

, mert igaz, hogy már saját, különbejáratú laptopom van, amin csak Péntekkel kell osztoznom, aki úgy döntött, kinőtt a déli alvásból, és lehet is valami igazsága, mert ha véletlenül elalszik, akkor az esti békességnek, mert még tízkor is társalogni kíván (de milyen színű apa körfűrésze??? de melyik apáééééé???? ), miközben én már csak csendre, békére, szép álmokra, vagy kivételesen felnőtt társaságra vágynék. Szóval a déli alvás helyett, ha jófiú, és hagyja a kishúgát elszenderedni, nézhet ezen a monitoron magyar népmeséket. Mert ellenkező esetben kénytelen hangoskodni, izegni-mozogni, kalapálni, fűrészelni, megatöbbi, hátha Szombat felébred végre (és megteszi, mert rendes hugica), és mehetünk le, meg ki... Merthogy ,újabban sétálunk úgy ötóra tájban, ahelyett, hogy keksz és tea mellett kuporognánk a kandalló előtt. Sétálunk, visszük az elemlámpát, a fűrészt, előbbit mert sötét van, utóbbit, mert hátha ki kell vágni egy fát. Hja kérem, a fiatalúrnak akkora természete van, nemigen fér meg benn a házban, így déli alvás nélkül meg végképp. Amúgy meg próbálom az óvoda irányába terelgetni, meséltem neki a farsangról. Rém lelkes lett, hogy sárkány lesz, vagy lovag. Vagy sárkány, vagy lovag. vagy... FAVÁGÓ. Utóbbit legalább könnyű lenne elkészíteni, ha az illetékes valóban maskarát kívánna ölteni.

Szóval késésben vagyok, mert hiába a saját gép, idő nem járt mellé. Gyorsan szaladnak a napok, és kevés az üresjárat, fejben blogolok hát, de az nem az igazi.

Mit is szeretnék ebben az évben? Békét. Egészséget. És már megint megválni egy ingatlantól. A pangó piacon.

Szeretnék nyárra olyan külsőt, hogy az emberek elismerően nézzenek, ha járok valamerre a népemmel. Hogy micsoda remek idegen vagy túravezető vagyok, és ha kiderül, hogy mind belőlem szakadtak ki, hát csodálkozzanak, hogy az lehetetlen. És szeretnék újra futni, és jó lenne végre valami városi futógáláról saját pólót újítani. És akarom, hogy lássák a gyerekek, hogy ez jó is lehet. És büszkék legyenek rám. de egyelőre marad a gyaloglás a háton gyerekkel, alapozó edzésnek jó lesz az. És sajna diéta. Ajjaj. De most muszáj belevágni, ezúttal nem gyúrnék a belülről induló hasfeszesítésre, mert az olyan, mint a szteroid, később még muffingosabb kötényhasat okoz, nem is beszélve a jó babaillat mellett a kialvatlanságról... Nem, most mást szeretnék. Valami egészen mást. Talán még magam sem tudom, mit.

Kellemes ünnepeket! - ordibál a szomszéd, miközben én a hátamra kötött Szombattal a jeges lépcsőn egyensúlyozok, Péntek pedg elbűvölten simogatja a szomszéd kutyáját (aki engem meg akar mindig harapni, de Pénteket imádja, és csak nyalogatná a kezét, és egyáltalán, hasonlóan vannak hangolva. Kis pumi az illetékes, aki nem csak engem üldözne ki a világból, a postás gatyája, a kukások kesztyűje, a másik szomszéd nyula... mindnveszélyben. ) Mire Péntek, fel sem nézve:

- De milyen az a KELLEMETLEN karácsony?

És tényleg, mióta karácsony van, még nem feküdt ordítva az asztal alatt. Kb. ennyi felhajtás, és szemhunyás, merthogy karácsony van, hogy nem KELL aludni, és mindig van kaja, és egyáltalán kb. még rá is jól hat. Nyilván velem van a baj az év többi 362 napján. Nem tudok elég izgalmas és laza lenni.

Nem tudom máshol hogy zajlik, nálunk mindig viharos az utolsó nap, annak ellenére, hogy már rég nem vasalok semmit, (terítőnk teflonos hófehér damaszt, nem volt olcsó, nagyon drága sem, de minden folt kijön belőle, és nem is kell vasalni, és még 5-6 év után is fehér. Ok, nálunk csak karácsonykor és húsvétkor van terítő, révén mindig van valaki, aki fizikai kísérletekbe bonyolódna, mondván ha itt húzom, akkor nedves lesz a föld, darabok érkeznek, és jaj de vicces s sütis tál testközelből). A menüt végtelenül redukáltam, mivel a család kevésbé ínyenc fele kizárólag a grillezett csirkemell, majonézes kukorica, krumplipüré változatot fogyasztja, esetleg barackkompóttal, az igényesebb réteg meg idén az ikeás lazac, gyári zöldséges tallér verziót élvezte, mely minden különösebb felhajtás nélkül elkészült kb. 20 perc alatt. És csak söpörtünk, nem mostunk fel mégegyszer, mégis eljött az angyal.

És a fa tetején daliásan állt a csillag. Nem úgy, mint pár éve. Mikor kénytelenek voltunk ahhoz a magyarázathoz fordulni, hogy mikor az angyal átugrotta a kerítést, megbillent a csúcsdísz. És úgyis maradt míg a fa a szobában díszlett.

Nem is beszélve arról, mikor a gyerekekkel izgatottan fent vártuk a csengőszót. Helyette apósom tenorja zengett: csengess már (konnotáció maiul: vazze), merthogy nem lelték a csengőt sehol. Helyette aztán Mennyből az anygyalt énekeltek. Jelzem, egyik rokonunk sem Pavarotti.

És nem is egy Yehudi Menuhin.. Márpedig minden karácsonykor van Kimittud, ahol az unokaöcsém mindig hegedül. A tegnapi darabról röviden csak annyit: hosszú volt. És beleremegtek a fogtöméseim.

Vadonat új szenzáció a karácsonyi kvíz. A nagycsaládi összejövetel fénypontjának szánom. Amúgy jól sikerült, csak elfelejtettem nyereményt kiötleni, a két csapat ígyis a teszt lapjait követeli, hogy újraszámoljuk a pontokat.

Pl. ez vajon melyik karácsonyi ének?

Kicsoda a honnan mit csinált a kihez, kik, kik?

vagy ez:

milyen micsoda, milyen micsoda, mit-csinált mikor a micsodám?

És játszottunk tabut is, jövőre activity is lesz. És fél óránál igyekszem többet szánni az előkészítésre.

Különben jól telik, bár a mosogató nem folyik le, immár két hete, hát rusztikusan mosogatok, ahogy rusztikus a fánk is, rajta mézeskalács, kézzel varrt filcszívek, iskolában készült agyagos gyöngyös micsodák, és ezüst gömbök, mert azt apánk vette.

Adtam a Szombatnak szalonnát a fáról, mondá Péntek, aki amúgy nagyon, de nagyon örült a karácsonyfának, szerinte legjobb lenne láncfűrésszel legallyazni.

Az unokaöcséméknek meg hozott a Jézuska egy zongorát. Lauberger, Gloss, hatalmas régi darab. A gyerekek ma reggel tanácskoztak. Hogy azt vajon hogy cipelte be???? Én javasoltam, hogy nézzük meg a Télaput, egyik kedvenc karácsonyi filmem, hátha a zsákos-lebegős-kéményes megoldás megoldás. Mert a film hatással van egész életünkre, azóta a kandalló elé tesszük a csizmákat, nem az ablakba, ami logisztikai szempontból egyáltalán nem előnytelen, a gyerekszoba ablakához sompolyogni a zörgős zacskókkal, és legoba lépve nem hangosan káromkodni ugyanis sokkal megerőltetőbb, mint a hideg kandalól elé készített kakaóba beleinni, a kekszekbe és a répába (Rudolf, ugye, éljen az ami kultúra) belerágni, majd nagy békében szétosztani a meglepit. Meg szeretek ilyenkor elbambulni. Pl. Igazábló szerelmet nézni. Szóval a végső megoldás a zongorára: az angyalok vitték be, mert erősek, Szent József meg összeszerelte. Mert ő ács. (és nem Lukács, ahogy apánk próbálkozott, egyszerűen nem megy a fejébe ez a történet, hogy ki kinek az apja. Pedig a gyerekek minden évben elővezetik a templomban. Csütörtök idén Gáspár király volt. Ügyes  volt, és gyönyörű. Az előadás csúcsa mégis az volt, mikor a kicsit náthás Szent József a kisdednek éneklő Mária mellől elosont zsebkendőért. Majd visszatért, és három ütemben akkurátusan orrot fújt, és a zsebkendőt megpróbálta klepetusán át zsebre tenni. Sírva nevettünk. Szeretem ezt az előadást, életet visz a születéstörténetbe.

voltak ajándékok is, két-három gyermekotthont el lehetne látni belőlük egy évre. És megkapta Kedd az érintőképernyős mobilt, és Péntek láncfűrészt, és Hétfő 36 darabos muffin szállító dobozt, hogy cukrászremekeit bevihesse az iskolába, és ne ezer dobozkában. Sláger még Szombat babakonyhája, azaz teáskészlete. Azzal játszanak a nagy és erős bátyók a kádban. És van persze elektromos szerelő, meg autópálya, meg, meg meg.....

És én laptopot kaptam. És ma kerül rá windows is. És nagyon, de nagyon örülök neki.

Boltban is jártam, narancsot venni. És persze ugye a mi mennyiségeinkkel nem bírnak el azok a kis vacak zacsik. Szétgurulgatott hát vagy három kiló. És az emberek édesen, mosolyogva segítettek összeszedni, duplazacskóba áttenni, lemérni... Szombat boldogan mosolygott a hátamon, végre buli van.

meséli Hétfő Keddnek, mikor az épp lezajlott karácsonyi ünnepély után beszélgetünk. pedig ezek az ünnepségek vidámak. Elmesélik a madarak a születéstörténetet, leszállnak az angyalok, és minden ötödikes évfolyam elénekel valamit angolul, minek során egyre csak kergetik egymást a szólamok, a hangszerek, tegnap pl. dob is volt. Na és a szöveg is persze, olyan, amilyen. De vidám, meg pirosban vannak, meg minden. nem is akkor bömböltem, hanem mikor a negyedikesek egy hatalmas ejtőernyőselymet lengettek. Huszonnégyen egymásra figyelve, a down szindrómás kezét fogva. És lehetett látni a fizikai erőfeszítést, a koncentrációt, a hihetetlen egymásra figyelést. csapatépítés. És nem először láttam. És valahogy ettől kellett bömbölni, hogy szól vangelis, repül az a finom anyag, és akármilyen könnyű, ott a levegőben mégis nehéz, és helyet cserél a két csücsök, meg a két él, és csillognak a gyerekszemek, ugyanúgy, mint nyolc vagy négy éve. Én meg már megint, és még mindig ott ülök azon a hihetetlen kényelmetlen fa pulpitoson. Hogy minden ugyanaz és mégis más. És karácsony lesz megint, és eljönnek az angyalok, legalábbis hozzám biztosan, mert hiszek bennük. És utána megszületik fahéj és szegfűszegillatban a fény, az új remény, hogy van tovább. Hát ez az, amiért bőgni kell. És még annyi minden. És nem sokszor, és nem hosszan, de kellenek a könnyek,  mert azt hiszem azok is részei az ünnepnek. És az életnek is.

Csütörtök hét éves. Nem indult túl jól az élete. De klassz, belevaló kissárc lett, aki kiválóan porszívóz, imád nintendózni, és a logopédus nagykorúvá nyilvánította, nem kell többet hozzá járnia. Ezt írtam róla egyszer, és most ide archiválom:

(mellékesen ezzel nyertem is, az egyetlen 15 perc dicsőségem, a nők lapja oldalain, és egy hatalmas doboz merci csoki :)  )

Azon a karácsonyon üresen ringott a bölcsõ, porcicák másztak elõ a sejtelmes sötétben a bútorok alól, az ajándékok pedig egyszerû papírzacskóban kerültek a fa alá.

Az asztal sem volt megterítve, de a vendégek hoztak szép narancsszínű műanyagedényben krumplisalátát, mert anélkül nem ünnep az ünnep. Azon a karácsonyon nem szóltak dalok a kisdedről, mert az anya nem tehette meg, hogy könnyezzen, s nem tehette, hogy duzzadó kebléből a feltörő érzelmektől megáradjon az élet.

A kisded kilométerekre volt egy óriási rácsos ágyban, az ágy körül pedig nem álltak három királyok, nem jöttek a pásztorok sem. Ha jöttek volna sem engedik be őket, mert nincs elég védőzacskó az út porától szennyezett cipőkre, nincs annyi maszk, és köpeny.

A kisded körül fehérköpenyesek őrködtek, ágyában nem szalma, hanem légzésfigyelő volt, de a fehér köpenyek suhogása talán emlékeztetett az angyalok röptére. A kórtermekben színes égők világítottak, és karácsonyfa is volt, meg szaloncukor, amiből a nagyobb testvérek kaphattak. Akik eljöttek, hogy megnézzék, valóban megszületett.

Akkor ez volt a legnagyobb ajándék, hogy van, és látható, bár megérinteni csak a legkisebbnek sikerült, de a nővér határozottan közbelépett.

Azon a karácsonyon kettévált a világ, és égtek a gyertyák, zörögtek a papírok, de valahogy késett az ünnep.


Másnap aztán, mikor az anya túlesett az előírt megtisztuláson, magára öltötte a furcsánmás köpenyt, és indult, hogy mielőtt karjába veheti a gyermeket megtegye, amit a szabályok szerint tenni kell, azon a reggelen a kis fehér éjjeliszekrényen a hőmérő, az alkohol, az ecsetelő és a steril gézlap precíz rendje mellett, valami szokatlan, valami színes hevert.

Ajándék: Szüleimnek

A világoskék papírom két apró piros lábnyom, a az írás, hogy boldog karácsonyt, és egy idézet:

„Csak az a kedves nekünk igazán, akit félünk elveszíteni.” Anatole France

És akkor ott a forró könnyek mindegyike hálából folyt. És köszönöm, a tökéletesen szakszerű ellátás mellett ezt az egyetlen csepp EMBERSÉGET.

Szerda fogai hagynak maguk után kívánnivalót. Na nagy baj nincs velük, mert a kaja aprítására alkalmasak, meg szerintem fegyvernek is beválnának, de már az iskolai fogorvosnak egyértelmű volt, hogy szabályozó kell. Ok., adott is egy JAVASLATOT. Amivel aztán kérhettem egy időpontot tőle, eprsze csak a nyári szünet után. Ahol újra megnézte, és írt egy beutalót. Beutalóval (eddigre eltelt 3 hónap) felhívtam a rendelőt, a kerültit, mert ez a fogszabályzós menet elég drága, mondták akik már megjárták. Így legalább a vizsgálatokért nem kell fizetni. Ok. Kaptunk is időpontot. Újabb három hónap. Közben a gyerek fogsorába betolakodott egy plusz egység, oldalról, fentről, keresztben. Ezzel a twilihgtba nyilvánvaló előnnyel jelentkezik akár főszereplőnek is, na de mégis. Általában inkább iskolába jár, és látom néha, hogy zavarja. Na meg ugye az idő telik, a fogak meg csak nőnek tovább a maguk csökönyös módján, és pont annál a gyereknél, aki szabad kézzel rajzol, de vonalzóval méri be, hogy hova, aki egész pici korától mereven ragaszkodik mindenféle szabályokhoz. Mert van ugye Péntek, akinek az ágon ugráló veréb nem fekete, hanem zöld sárba esik le, és azért fáj a lába, mert szegek vannak a sárban... ez egy tutikis vers, amit a logopédushoz tanulgattunk Csütörtökkel, és Péntek is megtanulta, majd újraértelmezte. Na ő nem kedveli a szabályokat. De Szerdát történetesen ezek tartják meg minden körülmények között.

Eltelt hát a három hónap, és persze mire elkészültünk, hogy megyünk a fogszabályozóhoz, és felkészítettem a gyereket, hogy minta, meg kellemetlenség, eltűnt a beutaló. Az ilyen papírok utálnak engem, és nem tudom eleget pakolni őket, hogy mind meglegyenek. Telefon a beutaló szerzőjének. aki holnap ad, de ma nem, nem adja le a portán, és ha nem érek oda 5 perc alatt (haha, két méteren alulit kellene igába overállba hajtogatni, hát kérdem én, kinek megy ez ilyen tempóban, nem is beszélve az autósülésbe gúzsbakötésről, ami ellen nagyon tudnak harcolni. ) Szóval ok, mondjam meg, hogy másnap viszem a beutalót, nyilván indokolt, nyilván azon volt a hölgy neve, amivel az időpontot is kértem. Ok, indulás.

Érkezés, hölgy ki, fehér köpeny, név előtt dr, amit értek én, hogy hatalom, de ne feledjük, csak itt mifelénk, kicsit arrébb nekem is lenne titulusom, ilyen is, olyan is. Ok. fehér köpenyem semmiképp. És azt mondja ELVESZETT?????? A BEUTALÓ????? Hogy anélkül ő nem csinál semmit, mert AZONNAL le kell jelenteni a TBnek, értsem meg, hogy neki sem kellemes, de anélkül nem csinálhat semmit. Nyilván rájönne a rendőrség meg a tűzoltóság is, hát értem én, vagy csak másnap írná be a gépébe. És akkor elszakadt bennem valami. És megkérdeztem, hogy akkor mi legyen? Menjek vissza másnap beutalóért, hívjam időpontért, és majd újabb három hónap múlva .... Na és akkor megsértődött, hogy vele nem szokás így beszélni (jelzem sem nem kiabáltam, sem nem káromkodtam, mert kezemben volt az egyéves, és amúgy is. De indulat is volt bennem, meg legfőképp elkeseredés). És akkor átküldött a szomszéd rendelőbe, ahol lélek sem volt, csak az iskolai fogorvos nr. 2 és asszisztense, amúgy fűtöttek persze, meg világítottak, meg jól is érezték magukat, épp a karácsonyi buli sütijeit eszegették. És meggírtak 5 perc alatt egy beutalót. Na persze szóvá tették, hogy van itt egy fog, amit régebben be lehetett volna tömni, de jaj, a másik orvos csak lekezelte. szeretem, hogy elismerik egymás munkáját, ezáltal őrülten bízom ám bennük. És megkérdeztem, mi okozhatja ezt a furcsa fogrendet, mert Szombat állkapcsa megszólalásig hasonlít Szerdáéra. És ugyanúgy nehezebben szopott kezdetben. Előreharap, vagy mi, a szoptatás tudománya így nevezi. Erre a szakember, hogy nem. Az a baj, hogy Szerdának van orrmandulája. És akkor kezdtem lilát látni. És hogy nyilván szájon át lélegzik álmában, és a kiáramló levegő.... És nem kezdtem ordítani, mert tulajdonképpen rendes volt, csak vagy engem nézett hülyének... vagy nem tudom. Remélem ő sem gondolja komolyan. Mert ezzel az elmélettel Csütörtök és Péntek fogsorának vízszintesen kellene lebegnie. És különben is. Mi az, hogy baj, hogy a gyereknek van orrmandulája. Hát azért tette oda a Jóisten, hogy megvédje egy csomó mindentől (sajnos a hülyék ellen nem használ). És miért kell engem, mint afféle idióta szülőt porba alázni, hogy még annyit sem teszek meg a gyerekért, hogy a fogát betömetem (mondom, kezelve van, de a mi fogorvosunk, aki szabályozni nem tud, a tejfogakat csak kezeli), és az orrmanduláját kivetetem. Sőt, legjobb lenne azonnal születésénél. A garattal együtt. És akkor már a vakbelét is. A fogakat meg öljük el csírájában, a kedves fogorvosok jópénzért csinálnak majd protézist, és nem kell páciensekkel múlatniuk a drága idejüket a közalkalmazotti bérért.

Ah, átmentünk A RENDELŐBE. Ahol megtudtuk, hogy jaj, hát nő a gyereknek egy plusz foga. Ah, mi ez a csúnyaság itt? Panoráma rtg kell. sikerült is addig csúnyázni, hogy az én szabályszerető fiam hazafelé könyörgött, hogy a tesóinak se, senkinek se mondjuk meg, hogy neki táltosfoga van (ezt én mondtam), mert ez jaj, de milyen gáz.

És három hónap múlva (sztem ez a szerencseszámuk), jöjjünk a rtgnek, éhgyomorra. Akkor majd lesz lenyomat. Ja, nem tudja miért állnak így a fogak. Biztos génhiba. Nyilván én tehetek róla, meg az orrmanduláról is. Bár ez utóbbi ezt a hölgyet nem zavarja. Az is valami.

És akkor, jaj, képes voltam feltenni a kérdést, hogy de miért éhgyomorra? Merthogy azért azt is tudom, hogy a plusz fogat nem fogja semmilyen drótszerkezet a sorba húzni. És utaltak rá már eleget, hogy ki kell venni. Meg egyáltalán... éhgyomorra az annyi mindent jelenthet. És akkor megsértődött. Hogy én miért kérdezgetek? Hát nehogy már öklendjen a gyerek, mert a lenyomatvétel... értem. De értettem volna kedvesen is.

és akkor a végső csapás, hogy hány gyerek van magának? És akkor már értettem, hogy hogyan is érzi magát az egyszeri cigányasszony. Benne volt ebben a mondatban annyi minden . De leginkább az, hogy egyrészt ebből a genetikailag hibásból minek annyi, másrészt meg ha kevesebb lenne, nyilván nem akarnám tb-re a fogszabályzót. Hanem elmennék szépen az ő kis rendelőjébe, hisz itt csak napi 3 órát nyomja. Nyilván van neki valahol. Ahol nem három hónap múlva venne mintát, nem nézne hülyének, nem kérne beutalót. És ahol kedves lenne. Hozzám is. A gyerekről meg nem csak elbeszélne a feje felett. És nem csúnyázná a plusz fogát. Ahol ember lenne . Jópénzért. És jól végzi a dolgát, mert tényleg azon gondolkodom, hogy inkább átcsoportosítom a pénzt, és keresek valaki mást. Úgy mint anno gyerekorvost, aki drága ugyan, de kijön mindig, és hívható. Vagy szülészt. Akinek azért fizettem anno, hogy ne csináljon semmit. De azt remekül csinálta. :) Hát így.

Ha minden kötél(idegem) szakadni készül, általában árulok. Mindenfélét a vaterán, így megvan az az édes illúzió, hogy mégis keresek valami pénzt. (főállású anyák örök szenvedése, hogy a munka nem váltható pénzre. Vajon munkának tekinthető-e ez egyáltalán, különösen most, hogy minden értékét pénzzel mérjük, ma már a kisherceg sem mondaná, hogy a háznak muskátlik voltak az ablakában, és fehér volt piros tetővel. Mert valamiért a muskátlik sokkal másodlagosabbak, mint hogy pl. van-e hitel a házon, ha igen svájci frank alapú-e , és hogy vajon vállalják.e, hogy visszafizetik, és ha igen, honnan teremtik elő rá az anyagiakat). És újabban már ez az eladás sem megy. Pedig nincs szó kamionszámra begyűjtött cuccról, sem kínai bóvliról, és igen is sok időt és munkát igényel felpakolni a v.terára , vagy más esetleg érdemes oldalakra. És egyszerűen állnak az árak, és oda a játék izgalma, mert ha egy Ftról indul az aukció, azt hiszik, vacak a termék. Úgyhogy épp ott tartok, hogy a macera helyett inkább bepakolok cipősdobozokba, meg odaadom valamiért rászorulóknak. Amúgy a jóérzés megvan, csak nem az a pénzért megváltott elégedettség. Na meg az áhított karácsonyi ajándék laptop, ami csak az enyém is elérhetetlen távolinak tűnik, mert arra kezdtem volna ezeket a forintokat félretenni.

Különben is milyen igazságtalan már, hogy nem mehetek el, és vehetek egy gépet just for me???? Mikor más családtagok simán vehetnek dekopír meg mindenféle fűrészt. Mert ebben a régies, macsós, nálunk élő családmodellben nekik nem kell velem egyeztetni, mert elvileg ők keresik meg a rávalót.

Közben meg azt mondom, szeretnék alárendelt női szerepet, amikor nincs rajtam felelősség, amikor más javítja meg az eldugult mosogatót (ill. valaki végre megjavítja, perpilll még el sem mertem annak a valakinek mondani, hogy már megint nem folynak tisztán a lefolyók...), ha valaki más szerelné össze a gyerek galériaágyát, na de arra várhatnék ítéletnapig. Sőt, a gyerek székét is... vettünk a svédeknél egyet, mert a mindjárt hétéves kapott íróasztalt (a padlásról, azt nem kellett csak átcipelni, és azt elintéztettem a vendégekkel, így gyertek hozzám...) És még régebben szintén a svédeknél egy kis kézi csavarózót, elektromosat. Igen ám, de Kedd nagy lendülettel kicsit csámpira szerelte a széket, majd félretette. És akkor mentem én. És azok a rohadt csavarok nem akartak engedelmeskedni, mondván ők csak egy menetre vannak kiképezve, és azt ők már belevájták a fába. És a rajzot én sem néztem meg, és a harmadik ki-be csavargatásnál, hát már nem akartak semmiképpen befelé menni, és előkaptam a célszerszámot, félóra alatt megfejtettem a tokmány kérdést, beletuszkoltam a megfelelő fejet, ami aztán forgott a csavarban. Na akkor akartam inkább régimódi kisasszony lenni. Sok cseléddel, jóképű kertésszel... Vagy bármi, csak nem ez a csináldmagad és tán az Isten is megsegít. Ez valamiért most már nem szeretnék lenni.

köszönjük a sok szépet, amit nekünk hoztál. Nem baj ám, hogy fantáziátlan Milka előre csomagolt cucc volt a zörgős papírban, lényeg , hogy csoki és sok legyen. És Péntek napok óta egy csizmában tartja a csokoládét, és a kisautókat, az sem baj, mert szerencsére egyelőre bakancsban járunk. Ugyanis nem a saját csizmájában tárol az a dárga gyerek, hanem a nagyobbakban, így bárkit érhet ám meglepetés. És Mikulás, az is tuti, hogy bár a nagyok szkeptikusak, ők is örültek, hogy kaptak, és nem morogtak, mikor a kicsik felverték őket hajnalban.

Mikulás, tudod az a jó, hogy Te még eléred, hogy a felnőttek is játsszanak, és megtanítod nekünk, hogy nem csak kapni öröm. És hogy mennyire fontos a hit, hogy valaki eljön, ha várjuk, ha csizmát pucolunk, ha jók leszünk.

És képzeld, bár Szerda ilyenkor sokkal szorosabbra tekeri magán a takarót, és szívesen alszik inkább mellettem, még akkor is, ha felmerül benne a gondolat, hogy a kandalló előtt töltse el az éjszakát, hátha akkor összefuttok, és látja, mikor beleharapsz a szépen kikészített mézeskalácsba, megiszod a kakaót, és még milyen finom, kakaót! Szóval Szerda is nagyon várt Téged, és örült a könyvnek is, amit kapott, most olvassa. Én meg annak örültem, hogy nagy gonddal sütött minden egyes kis osztálytársának mézesből egy hasonmást Rólad, kifestette pirossal (ételfesték, na ja, de ilyenkor talán belefér), kidíszítette fehérrel. És korán ment, hogy a szekrényekbe eldugja. Aztán inába szállt a bátorsága, pedig bátor fiúcska, a tiszteletedre rendezett mesedélelőttön is elmondta a Kacor királyt, pedig izgulós a lelkem. És akkor is kapott ám könyvet, keze lába ökölben volt, úgy drukkolt, de sikerült, megint legyőzte önmagát. De reggel, mikor Mikulást akart játszani, akkor még nem jött össze, bár végül, mikor délután érte mentünk adott a gyerekeknek az ajándékából. És láttam, hogy még így is, hogy nem egészen úgy, ahogy elképzelte, de sikerült, és örültek, még így boldog volt, hogy ő már adni is tud.

zűrzavaros és bonyolult kapcsolatunkban, amit éppen az fémjelez, hogy reggel mondom neki, nem kívánhatod, hogy egész nap Veled foglalkozzam, mire ő: DE, jelzem, épp az apjával próbáltam lelki életet élni, mert ő is azt gondolja, hogy el van hanyagolva, és akkor a hétfejű sárkányomnak még csak két fejét idéztem, hol van még a tizenkét éves, aki szerint ne énekeljünk ma, lúzer dolog, aki a nap nagy részében felmegy, ha én lenn vagyok, és fordítva, de ha telefonálok, a háromévessel vállvetve tesznek meg mindent, hogy csak rájuk figyeljek. Vagy pl. ha altatnék, hát ő nem érti a fizikát, ha elalszanak, és lenne tíz szabad percem, becsapja az ajtaját az orrom előtt, hogy már mindegy, a kicsi csak huszonnégy órás szimbiózisra vágy, és minden elérhetőre felmászni, a fiúk meg... az egyik mesemondó délelőttre gyakorol, és minap megsérült lábujját dajkálja, amiről azt hittük, hogy eltörött (és arra az órára, míg ki nem derült, hogy mégsem, még a hároméves is félretette az egoját, és egységesen hányták a szememre, hogy micsoda anya az ilyen, aki nem rohan az uszodába. Csendben mondom, mire odaértem volna, már visszaért a busz, és a kislábujj még ha törött is sem gipszet, sem mentős szállítást nem igényel, de azért melengette a szívemet a kitörés). A mindjárt hét éves pedig az R betűt ropogtatja, berregteti, és minden szóban a helyét keresi. Szóval néha úgy érzem magam, mint a mis kis naprendszerünkben a nap, akinek meleget kell adnia, meg éltetni, és főként az összes bolyongó  bolygót viszonylag követhető pályán tartani, azt is, amelyik már kifelé kacsingat, és azt mondja velünk, ezzel a majom hordával már nem menne sehova. Aztán eljön mégis :)

És akkor ugye az altatás. Egyetlen oka van, hogy nem borít ki, hogy órákat kell sokszor ücsörögni mellettük, hogy ezt az időt pihenésnek fogom fel, és ha tehetem olvasok közben, és messze járok. De előtte engedem, hogy ők járjanak messze. Ésbár a mesemondó versenyre vagy mire, a Kacor királlyal készül a gyerek, nálunk mostanában másképp járja a mese. És elhatároztam, hogy lejegyzem ezeket a kis történeteket. Jó lesz majd az unokáknak, vagy emléknek.